A színházi kultúra akkor marad élő, ha képes folyamatosan új kérdéseket feltenni önmagának. Ebben az alternatív – vagy státuszát tekintve független – színházaknak kiemelt szerepük van. Nemcsak egy másik intézményi modellt képviselnek, hanem alkotói szemléletet is, amely nyitott a kísérletezésre, a kortárs társadalmi kérdésekre és a közönséggel való közvetlenebb kapcsolatra. A szakmai diskurzusban éppen ezért az „alternatív” nem kizárólag a kőszínházak ellentétét jelenti, hanem a megújulás, a kutatás és a művészi szabadság lehetőségét is.  A magyar színháztörténet számos meghatározó alkotói irányzata a független és alternatív műhelyekből indult el, de nagy hatással volt az egész színházi kultúrára. A független és a kőszínházi szféra így nem egymás ellenében, hanem egymást inspirálva alakítja az adott színházi közeg arculatát. Különösen igaz ez a kisebbségi magyar színházi világban, ahol az alternatív társulatok közösségeket is építenek. Teret biztosít a párbeszédnek, új alkotói generációknak és olyan együttműködéseknek, amelyek túlmutatnak az egyes előadásokon. Egy sokszínű színházi kultúrában az alternatív színház nem a periféria, hanem az egyik legfontosabb megújulási erő: olyan műhely, ahol új gondolatok, új formák és új kapcsolódások születhetnek.